Mielőtt azonban megalapozom - és egy következő bejegyzésben majd ki is fejtem -, miért, hogyan is alakult ez így, mit is kell ezen érteni, lássunk - mert ezt nem csak hallani érdemes! - egy gyönyörűséges improvizációt a nagymester, Keith Jarrett keze alól!
A jobb kéz "veszi a lapot", kétszer megmutatja, hogy erre az alapra mit tud ő nyújtani, és mivel a bal kéz nem mutat ellenállást, máris hozzáfog, hogy saját témáját ízekre szedje, százféleképpen felépítse, ezerféleképpen a bal kéz szigorú rendje köré fonja - az egész olyan, mint egy virág és egy méh viszonya. A virág az állandóság, a méh a változás, a mozgás megjelenítője. A bal kéz beindítja a folyamatot, körvonalaz, jelez, aztán befogad, a jobb kéz kérdez, aztán rohamoz, ostromol, foglal, végül visszavonul, s mindketten elcsendesednek.
Az elcsendesülés előtt a jobb kéz témája a darab végén szépségesen visszasiklik, így a tiszta téma keretez.
2.) Már nem először találkozunk itt a blogban a keret szóval, és most ki is emelem, vezessük is be a profi coaching és a rugalmasság vonzáskörébe:
KERET!
Szükségünk lesz rá, vissza is térünk majd hozzá, hogy a rugalmasság, az improvizáció lehetőségeit megértsük.Nézzük tovább, nézzük meg újra Keith Jarrettet!
3.) Úristen, mit művel ez az ember a zongorával?! Hát megtermékenyíti (nézd csak meg: 2:10 táján és 2:25-nél is!)!
Ugyanaz a viszonya K. J-nek a zongorával, mint a jobb kezének a bal kezével. A bal kéz és szólama adja a kérlelhetetlen állandóságot, a biztonságot, hogy a jobb kéz szabadon (ez nem jelenti azt, hogy szabálytalanul!!! - erőszak szóba nem jöhet, a jobb kéz, bármilyen szertelennek tűnik is, soha, semmi olyat nem művel, amit a bal kéz ne engedne, sőt, kívánna!) kalandozhasson, lendületes-kacskaringós és pontozott-monoton futamokat hozzon létre elképesztő változatosságban.
Mit mutat meg ez a felvétel? Az improvizáció megtermékenyítő erejét. Az eredmény a teljesség, amit magán a zongoristán figyelhetünk meg: az egész ember egy adta életté válik, maga is hangszerré, mozgássá, zenévé; tiszta transz, extázis, katarzis.
4.) Keith Jarrett szinte iskolafilmen mutatja meg nekünk a zeneművek lényegét: kell egy rögzítés - föld -, és ahhoz képest jöhet a szárnyalás, az elrugaszkodás - sárkány, léggömb, egyéb.
Avagy: kell egy női minőség (bal kéz, zongora), amely jelzi, hogy van, határokat jelöl, hív és befogad. A kettő adja ki a művet.
Bolond ember, aki egyiket fontosabbnak ítéli a másiknál. A mágnes északi pólusa nekem jobban bejön, mint a déli - hogy hangzik? Képtelenül.
Íme, itt egy újabb visszautalás az előző bejegyzésekre: ha nincs INTEGRÁCIÓ, ha a zenész - a coach - nem integrálja ezért-azért elkülönült énrészeit, nem egyesíti magában az önmagában megélt bizalom két forrását (a tudás-alapút és az élettörténeti eredetűt), akkor nem válik profivá, sőt, előítéletei lesznek, pártokhoz csapódik, és utálni fogja a merev, sematikus embereket, illetve, a másik tábor tagjaként, félni fog az improvizációtól.
Másképpen:
Improvizáció nem lehetséges
keretek és integráltság nélkül!
5.) A K. J. tanfilm alapján megállapított tételek máshol is megtalálhatók.
- Szalai István barátommal készítettünk egy időben relaxációs hanganyagokat egy lélektani kórképek orvoslására szánt gyógyszereket gyártó és ezekkel kereskedő vállalat megrendelésére. Több anyagot is készítettünk (Föld és Ég a gyógyszercég részére, Malom és Világ saját stressz-oldás témakörű programjaink támogatására). A magunk tapasztalatai során is kiviláglott, hogy akkor jó a relaxációs zene, ha az egyik kéz - leginkább a bal - adja a biztonságot valamilyen rögzített hang és stabilitást kifejező minőség (hang-mélység, -teltség, stb.) révén, a jobb pedig lehetőséget biztosít a léleknek, hogy talányos útját járja. Emitt a női, anyai minőség a visszatérés, a megkapaszkodás lehetőségével, amott a férfi, apai mozgás (-szabadság) a kalandozáséval, a képzeletével, az utazáséval, a tapasztaláséval.
- Az empátiát a pszichoterápiában és a hétköznapi kommunikációs nevezéktanban is sokszor félreértik: mintha az együttérzés, a beleélés azt jelentené, hogy azonosulok a páciens, a partner, a kliens érzelmeivel, nehézségeivel. Ha így van, az súlyos hiba! Hogy segíthetnék valakinek, akivel - teljes mértékben - azonosultam? Hogy húzhatnám ki a másikat a vízből, ha nekem sincs kapcsolatom a parttal (nincs kötelem, és úszni sem tudok, csak, mivel együtt érzek a másikkal, és is a vízbe vetettem magam). Érdekes paradoxon:
akkor tudok belemenni, ha egy kicsit kívül maradok
Így van ez az improvizációban, a coachingban is: ha igazán kreatív, hatékony akarok lenni, akkor kell egy rögzített rész, ami nem mozdul (ilyen rögzített rész a keret is), ami megtart! Ha a rögzített és a szabad részem integrált, akkor a kívülmaradásom nem idegenít el a helyzettől, hanem segíti, hogy minél erősebben belemenjek. Akkor nincs mitől félnem, ha megélten bennem van a rögzítettség is és az elszabadulás is!
Maguk a hangszerek is leképezik ezt a törvényt.
- Nézzük a szitárt
vagy messzire származott, egyszerű édes gyermekét, a citerát!
Rögzített, állandó hangok alul, mélyen, melyek folyvást zengenek, mintha azt sugallnák a futkosó magasabbaknak: ti csak menjetek, keressétek a tökéletességet, ha elvesztek, elakadtok, eltévedtek, hozzánk mindig visszatérhettek, tőlünk mindig újra elindulhattok.
Ez a szabály még Lajkó Félix elképesztő improvizációjában is tetten érhető, de vegyük észre: ehhez az "őrült" zenéhez a háttérben egy bőgő és egy kontra is kell, ami a két szólózót földön tartja, hogy az egész "el ne szálljon".
De még a zenekarok is is így épülnek.
- A legegyszerűbb zenekar a pár: egy ütőgardon - mely hang és ritmus - és a csalfa, szédelgő, égbeszálló hangú hegedű. Az alábbi felvételen történetesen a "rögzítő" gardonos tényleg az asszony.
- Vagy egy dzsessz-trió/kvartett: a bőgő a nagy medvemama, a dob összeköt és az időt mutatja, a szaxofon meg meg hadd menjen (a zongora száll is, tart is). Akármilyen free is a jazz, ha van egy jó bőgős, a darab mégsem lesz elszállt!
Akármi is történik, mindig ott a kályha, ahonnan újra el lehet indulni.
- A dobos vagy a csörgős sámán-gyakorlatban a dob vagy a csörgő hangja, illetve monotóniája adja a biztonságos alapot és köteléket, amely birtokában a nem hétköznapi valóságokba tett utazások kockázatmentese(bbe)n megtehetők.
(Ez az egész folyamat nagyon hasonlít a gestalt által megfogalmazott kommunikációs alapdinamikára, de erre majd máskor térünk vissza és ki.)
 |
| Bach szabadsága |
Ha azt hisszük, hogy a rögtönzés szabadságának érzése újkori jelenség, tévedünk.
A szabadság jelen van Bach legszikárabb, legszigorúbb szervezettségű művében is, ahogyan ő maga fogalmazza meg magáról:
Eddig tulajdonképpen alig írtam valamit az improvizációról.
Bevezetőként inkább azt a körülmény-, illetve követelmény-rendszert mutattam be (keret és integráció), ami az improvizációt egyáltalán lehetővé teszi, akár az improvizáció megvalósításáról, akár annak megértéséről, el- és befogadásáról van szó.
Ezek után felmerül a kérdés: ha ez így lehetséges, ennyire természetes, ennyien követik és élik, ugyan mégis miért lenne botránykő? Mi ezzel a baj?
Erről már legközelebb írok.
Addig is olvasgassátok az előző bejegyzéseket, ha örömötöket lelitek benne, a hét végére pedig várlak Benneteket az új bejegyzéssel, amely választ ad arra a kérdésre, hogy:
mi a baj az improvizációval, ha egyszer semmi baj nincs vele?
Személyesen még csak annyit: ha már a zongorista létről lemaradtam: szeretnék én olyan coach lenni, ahogyan Keith Jarrett zongorázik...
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése